„A szeretet létállapot: a világhoz való viszonyulás megbocsátó, gondoskodó és támogató módja. A szeretet nem intellektuális jellegű, nem az elméből fakad, hanem a szívből sugárzik. Indítékai tisztaságának köszönhetően képes arra, hogy másokat felemeljen, és nagy dolgokat vigyen véghez”

A szívből jön. De honnan jön a szívbe?
Minden egy.

Az utóbbi, talán egy hétben minden reggelemet hasonló módon kezdem. (Talán ez meditáció? Nem tudom. Sok mindent nem tudok. Kérdéseim vannak, nem válaszaim. Ám ha van egy jó kérdésem, mindig érkezik jó válasz!) Ülök a szobámban az asztalomnál, halk zene szól, ugyanaz a zene. Becsukom a szemem, és hagyom, hogy átjárjon. Mélyet lélegzem, és hagyom, hogy a friss levegő átjárja a testem. Iszom néhány korty vizet, és hagyom, hogy szétáradjon bennem. És érzem, ahogy a szívem egyenletesen ver. És hálát adok a tegnapért, és hálát adok az éjszakai nyugalmamért, és az ébredésért is. És hálát adok mindenért, ami csak az eszembe jut. De legfőképpen hálát adok, hogy vagyok. Hogy része vagyok a teremtésnek, és része vagyok a teremtőnek. És érzem, hogy az van belül, ami kívül. Csak egy hártya, egy membrán ami különválasztja a kettőt. És akkor elkezdek imádkozni. Nem tudom pontosan mit imádkozom, nem értem a szavakat, nem is gondolok rájuk, csak érzem a kapcsolatot, érzem az áramlást. Igen jó ez.
Ezután áldást mondok sorra mindenre. Önmagamra. Az egészségemre. A férjemre, akárhol is jár éppen. Érzem, ahogy az áldásom elindul felé. És érzem azt is, ahogy megérkezik. Körülveszi őt, és beburkolja.
Áldást mondok a gyerekeimre, édesanyámra, testvéremre, rokonokra, rátok, barátokra és ellenségekre, ismerősökre és ismeretlenekre. Áldást mondok a házamra, a földre és az égre, a fákra és a füvekre, virágokra, az állatokra. Az utcára, ahol lakom, a házakra és a lakóira. Áldást mondok a városra, az országra, én Erdélyre is áldást mondok, mert különösen kedves a szívemnek, áldást mondok világra és a világegyetemre.
A zene, ami szól közben, (4 perc 59 másodperc) háromszor ismétlődik, az egész dolog 15 percig tart.
Azon gondolkodom, mennyi áldás áramlik át rajtam mindeközben. Minél több áldást mondok, annál több. És nyoma marad. Olyan vagyok, mint egy locsolócső, amiben ha nem áramlik a víz, akkor pang, megposhad, megbüdösödik. És csak akkor tud folyamatosan friss víz beáramolni, ha hagyom, hogy továbbáramoljon.
És persze így van minden mással. Így van a szeretettel, de így van a gyűlölettel is.
Abban bízom, nem átkozódom soha többé. Én már csak megmaradok az áldásnál.