„Olykor valóságos dührohamot kapok, amikor reggel felberreg az ébresztőórám!” – mondta fáradt, ernyedt hangon, reszelősen a sok dohányzástól a minap egyik ismerősöm. „Képtelen vagyok felkelni és felvenni a nap ritmusát. Te nem így vagy vele?” 
Nem válaszoltam rögtön, mert nem is tudtam volna hirtelen mit válaszolni, hiszen az én véleményem egészen más az ébredésről, a reggelről. Olyan csodásnak tartom, amelynek szépsége szinte semmihez sem hasonlítható. Reggel töltődünk fel a mindig megújuló bizakodással, ilyenkor rakosgatjuk össze magunkban ismét a reménység széttört cserepeit. A csendes erőgyűjtés, az újrakezdés percei, órái ezek. 
És micsoda pazar ajándékokkal érkezik azok számára, akik várják jövetelét, akik templomot rendeztek be fogadására a szívükben. Elűzi az éjszaka gyötrelmes sötétségét, hozsannázva hirdeti az életet. A napfelkelte igézetes élmény mindenki számára s bár ugyanazt az üzenetet hozza, másként jelzi érkezését a falvakban és másképp a városokban. 
Mind a kettőt ezerszer és ezerszer átéltem, értékelni tudom a különbséget. A falusi hajnal érkezése talán azért hangulatosabb, mert közelebb van a természethez. De sokszor is lestem érkezését, várva, hogy meghalljam az első jelzést. A mély, fekete csendben egyszerre csak elpittyentette magát valahol a lombok között egy álmából ébredő kismadár. Megérintette a hajnal még láthatatlan varázsa. Pittyentésére egy másik pittyentés volt a válasz, aztán következett az első trilla, a madárszívek ujjongása. Aki még nem hallott ilyen hajnali koncertet, az el sem tudja képzelni ennek gyönyörűségét.  
Ezt a nyitányt követte az ébredés neszezése, lónyerítés, kutyák ébredő csaholása, kútgémek csikorgása, kapuk tárulása, szekerek zörgése, az ébredő élet ezernyi jele. Galambok csattogtatták a szárnyukat, gyermek sírt fel, s nagyon távolról vonat füttye hallatszott. 
Mennyivel más a városi hajnal érkezése. A kőrengetegben élők sosem hallanak hajnali madárfüttyöt, mert a madarak csak a ligetekben pittyentenek. Csak az álmos villamosok csengetése csendül fel az ébredő körutakon. Kapu csapódik, a szomszéd lakásban telefon berreg, közben megérkezik a szemétszállító, kukák döngenek. Fekszem az ágyban nyitott szemmel, 
az álom ízével a számban, s elképzelem, hogy a sarki boltos hogy köszönget a munkába igyekvőknek fehér köpenyében. Az előbb érkezhetett a kenyérszállító kocsi, behordták a friss péksüteményt, kenyérillata van a környéknek. 
Fekszem a csendben, s érzem, hogy lassan újra feltöltődöm erővel. Arra gondolok, hogy nagyapa ilyenkor a nap állásáról állapította meg a pontos időt. Én most arról tudom, hogy nyolc óra, mert a közeli iskolában megszólal a csengő. Nyúlok is nyomban a rádió gombja felé, megérkezett az új nap, a világ riasztó híreivel. 
Amikor idáig érek hajnali emlékeim felidézésével, felriaszt ismerősöm hangja, aki újra felteszi az előbbi kérdést ébredéseinek keserveivel kapcsolatban: „Te nem így vagy vele?” Csendesen azt kérdezem: „Hallottál már hajnali madárfüttyöt?” Kissé bambán néz rám, majd bevallja: „Soha!” Ezek után azt hiszem, válasz nélkül hagyhatom a kérdést. Hogyan is érthetné meg a hajnalok részegítő szépségét egy olyan ember, aki még sosem ébredt madárfüttyre?