Itt a tél, az évnek szülő édes apja,
Vele jött a hű társ, szent karácson napja,
Ezért a vén télnek ünnepi a képe,
Tiszta és szép, bár csak a hó minden éke.
Hópalástot öltött a föld is magára,
S oh mily szép az estnek ragyogó pompája.
Minden hópehely egy gyémántszemnek látszik,
Melyen a holdsugár ezer szinben játszik.
Kisebb-nagyobb házak fehérlő tetői,
Kert és mező mind a télnek hirdetői.
Csillogó fehér lomb ékit bokrot, ágot,
Zuzmarából vannak rajta a virágok.
Ugy néz ki a házak jégcsapos eresze,
Mintha üvegrojttal volna végig szegve.
A büszke folyót is jégkéreg boritja,
Zajongó hullámit medrébe szoritva.
Elpihent a szél is, még szárnya se lebben,
Szent ünnepi csend van künn a természetben.

De benn a városban forr, pezseg az élet,
Van zsibongás, jó kedv, minden zajtól éled.
A fényes utczákon mintha vásár volna,
Jön-megy a sok ember, mind sürgős a dolga:
Mintha egymást üznék, le s fel szaladgálnak,
Ropog a fagyos hó a mint rajta járnak.
A kocsi-kerék is tele ragad hóval,
Csikorogva nyargal a gyors futó lóval:
Mig könnyen suhannak a zörgetyűs szánkák,
Benne nevetgélő nők ülnek és leánykák.
Sorjában a boltok csábos kirakatja,
A járókelőket oda csalogatja.
Nagy a kelendőség kicsiben és nagyban,
Rajzik a nép ki s be mint méhek a kasban.
Angyal akar lenni ez estén mindnyája,
Ajándékot rakván a karácsonfára:
Szegényet vagy dúsat, kitől milyen telhet,
Egy mézes kalácsot kapjon bár a gyermek.
Oh boldog a gyermek, ki az angyalt várja:
Mig éhezve fázik sok elhagyott árva,
Még kenyere sincsen a holnapi napra,
Pedig holnap ünnep, szent karácson napja!

Karácson, karácson, te fölséges ünnep!
Bár egy reménysugárt hozz ma a szegénynek,
Hogy a gazdagoknak rakott asztaláról
Neki is jut majd a lehullott morzsából.
Oh hisz te jelen vagy mint isten küldötte,
Ott is, hol a szükség tanyáját ütötte:
Ott is, hol nem várnak káprázatos fénynyel,
Csak a tiszta szivben vallásos reménynyel.
Tekints be a lakba ott a város végén,
Hol hivalgólag nem füstöl a kémény:
Hol egy beteg özvegy két kis gyermekével,
Vég inségre jutva, majd elvesznek éhel.
A nő ifju még, de be van esve arcza,
A nyomorúságnak bélyege van rajta:
A nyomorúságnak, mely a kis családot
Nyomja, pedig egykor jobb napot is látott.
A mikor ugy este haza jött a gazda,
Napi keresményét az asszonynak adva,
Aztán kicsikéit vette az ölébe,
Mig párolgó-tálat tett  nő elébe,
Mellé ültek ketten, két gyermeket tartva
Ettek, s mindeniknek vidám volt az arcza.
Barátságos volt a vén kályha is akkor,
A tél hidegét elüzte a lakból:
Hajh akkor nem látta szükségét a fának,
S meleggel viszonzá, mit neki adának.
Most ő is ugy néz ki, mintha gyászba volna,
A fagytól a máz is lepattogzott róla:
Üresen, sötéten ásit hideg szája,
Mind hiába vágyik pár darabka fára.
Mellette egy durva kopott szalma ágyban,
Anyja mellé bújt a két gyermek, s igy hárman
Forró kebleikkel melengetik egymást,
Alszik a két gyermek, nyög az anya folyvást.
Szegényt a láz gyötri, s gyötri gondolatja
Annak, hogy éhen vész két árva magzatja.

De im az ajtó zörren, meg is nyilik,
Valaki belépett, s köszön a mint illik.
Egy öreges nő jön, előre tipegve,
S résztvevő szemekkel tekint a betegre.
"Jó estét leányom, - mond - mi baja, hogy van?
Beteg, oh teremtőm, s én ezt nem is tudtam!
Ha tudom, még tegnap ide jöttem volna,
Oh, de a szegénynek annyi is a dolga."
"Oh az isten hozta édes Zsuzsa néni,
- Mond a beteg halkan - jobb volna nem élni:
Lássa a betegség mint erőt vett rajtam,
Már most a két árvát ugyan miből tartsam?"
Itt elakad a hangja, nem jő szó ajkára,
De beszél a köny, mely sürün hull arczára.
"Száritsa fel könyét, no ne legyen gyermek,
Nem kell elcsüggedni mindjárt az embernek:
Hiszen jó az isten mindenkinek atyja,
Segedelmet küldhet, s még jobban is adja."
"Oh - felelt az özvegy - ha jobban is lennék,
Ünnepen munkára ugyan hova mennék?
Mig ágyba nem estem, volt mit adjak enni
Szegény gyermekimnek, de már semmi, semmi."
"Nagy baj biz ez lányom, de valamit mondok:
Ne emésszék keblét e keserü gondok,
Magam vagyok tudja, kevéssel beérem,
Legyünk az ünnepben együtt egy kenyéren.
Tegnap az erdőről jó rakás fát hoztam.
Tejet, sódart adtak ott, hol mosni szoktam
- Áldja meg az isten minden haja szálát,
Ki igy felbecsüli a szegény munkáját! -
Ezek mellé még egy kenyeret is vettem,
Ide hozok mindent, majd elosztjuk ketten."
"Oh jó Zsuzsi néni, legyen ez felirva
A magas egekben!" - mond a beteg árva.
"Bár többet tehetnék, - felel a jó asszony, -
De mig oda járok, legyen addig nyugton."
S ugy tesz, ahogy mondja, megy s jön megrakodva,
A mije volt otthon, mind magával hozza.
Nemsokára tűz ég, tej melegszik, viz forr,
A hideg, az éhség eltünik a lakból.

Itt kenyerét osztja árvával az árva,
Ott száz semmiségnek halmaza van tárva,
Másutt meg éjfélig tartják a dús lakmát,
Hol várják dicsőbben szent karácson napját?...