Szeretettel köszöntelek a .......Szeretet ....... közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
.......Szeretet ....... vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a .......Szeretet ....... közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
.......Szeretet ....... vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a .......Szeretet ....... közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
.......Szeretet ....... vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a .......Szeretet ....... közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
.......Szeretet ....... vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
Egy gazdag család
Sosem
felejtem el 1946 húsvétját. 14 éves voltam akkor. 12 éves öcsémmel, 16
éves nővéremmel és édesanyámmal éltünk. Édesapám öt évvel azelőtt
meghalt, kereset és pénz nélkül maga mögött hagyva négy iskoláskorú
gyermekét. 1946-ban egyik nővérem már férjnél volt, a bátyám pedig
elköltözött otthonról. Egy hónappal húsvét előtt a gyülekezet pásztora
bejelentette, hogy egy kivételes húsvéti adományt kezdünk el gyűjteni,
amivel egy szegény családon segítünk. Mindenkit kért, hogy vállalják az
áldozatot. Mikor hazaértünk, arról beszélgettünk, mit tudnánk tenni.
Eldöntöttük, hogy veszünk 25 kg krumplit és azon élünk egész hónapban.
Ezzel 20 dollárt megtakarítunk a konyhapénzből. Arra gondoltunk, hogy ha
az áramot csak szükség esetén használjuk, és nem hallgatjuk a rádiót,
még a havi áramdíjat is megspórolhatjuk. Nővérem annyi ház- és
udvartakarítást vállalt, amennyit csak tudott, és mindegyikünk
gyerekfelügyelt, amennyit csak lehetett. 15 centért tudtunk venni egy
bizonyos mennyiségű anyagot, amiből 3 edényalátétet tudtunk készíteni,
darabját eladva 1 dollárért. Ezzel 30 dollárra növeltük az összeget. Ez a
hónap volt életünk legszebb hónapja. Naponta számoltuk a pénzünket,
hogy mennyi jött össze már. Esténként csak ültünk a sötétben, és arról
beszélgettünk, hogy majd hogy fog örülni az a szegény család a
gyülekezet ajándékának. Gyülinkben kb. 80-an voltunk; próbáltuk
kiszámolni, hogy mennyi fog majd összegyűlni. A pásztor minden vasárnap
emlékeztetett az áldozatos gyűjtésre. Húsvét előtti nap a testvéremmel
elmentünk a hivatalba, ahol kiválthattuk a pénzünket: három ropogós 20
dolláros és egy 10 dolláros bankjegyet. Futottunk haza megmutatni
édesanyánknak és testvérünknek. Sose volt még ennyi pénzünk. Ezen az
éjszakán az izgatottságtól alig bírtunk aludni. Az sem zavart, hogy nem
volt új ruhánk húsvétra. Volt összegyűjtött pénzünk a szegény családnak!
A gyülhöz vezető út nagyon hosszúnak tűnt, alig vártuk már, hogy
odaérjünk. Ömlött az eső, nem volt esernyőnk, 2 mérföldes utat tettünk
meg így a gyülig. Az sem zavart, hogy teljesen vizesek lettünk, és
nővérem papírral kipótolt lyukas cipője is átázott. Mégis boldogan
ültünk a gyülben. Hallottam, ahogy néhány fiatal éppen a lányok régi
ruhájáról beszélt. Ránéztem a saját ruhánkra, de gazdagnak éreztem
magam. Megtörtént az adomány begyűjtése. Hazafelé egész úton énekeltünk.
Anya finom ebéddel lepett meg minket. Vett 12 tojást, azt megfőztük a
sült krumplihoz. Késő délután valaki csengetett: az egyik gyülekezeti
vezető volt az. Anya odament az ajtóhoz, beszélt vele, és egy borítékkal
a kezében jött vissza. Kérdeztük mi az, de nem szólt semmit. Kinyitotta
a borítékot, és kiesett egy csomó pénz. Ott volt három húszas, egy
tízes és 17 db egydolláros. Anya visszarakta a pénzt a borítékba. Nem
szóltunk semmit, csak ültünk. Már nem éreztük gazdagoknak magunkat.
Addig nekünk, gyerekeknek olyan boldog életünk volt. Sajnáltuk azokat,
akiknek nem volt apjuk vagy anyjuk, és a házukat nem töltötte be a
testvérek és más gyerekek állandó látogatása. Nevetségesnek tartottuk,
hogy esténként az evőeszközeinket felváltva használjuk, és azon
izgulunk, vajon ma kié lesz a villa meg a kanál. Két késünk volt, azokat
körbeadtunk, akinek kellett. Tudtuk, hogy sok dolog nincsen, ami másnak
van, de sosem gondoltam, hogy mi szegények vagyunk. Húsvét napján
jöttünk rá, hogy mik vagyunk. A gyülekezeti vezető nekünk hozta a pénzt,
mint egy szegény családnak. Tehát mi szegények vagyunk. Nem éreztem
magam sosem annak. Ránéztem ruhámra és viseltes cipőmre, és elkezdtem
szégyellni magam. Nem akartam visszamenni a gyülbe. Valószínűleg
mindenki tudná, hogy mi vagyunk azok a szegények. Az iskolára gondoltam:
9. osztályba jártam, 100 fős évfolyamból az elsők között voltam. Azon
tűnődtem, vajon az iskolában is tudják-e a gyerekek, hogy mi vagyunk a
szegények. Eldöntöttem, hogy otthagyom az iskolát, mivel a 8. osztályt
már elvégeztem (abban az időben ennyi volt a kötelező). Hosszú ideig
csak ültünk némán. Mikor besötétedett, elmentünk aludni. A következő
héten az iskolából jövet-menet szinte semmit nem beszélgettünk. Végül
anya megkérdezte, mit akarunk kezdeni a pénzzel. Hogy a szegények mit
csinálnak a pénzzel, mi nem tudtuk. Sose gondoltuk, hogy szegények
vagyunk. Következő héten nem akartunk menni gyülbe, de anya azt mondta,
hogy mennünk kell. Bár napos idő volt, nem beszélgettünk az úton. Anya
elkezdett énekelni, de senki nem csatlakozott, így csak egy verset
énekelt. A gyülben vendég volt: egy misszionárius. Arról beszélt, hogy,
hogy ők Afrikában házakat építenek téglából, de a tetőhöz szükség lenne
pénzre. A gyülekezet vezetője megkérdezte, tudnánk-e áldozatkészen
segíteni ezeken az embereken. Mi egymásra néztünk, és -először a héten-
mosolyogtunk. Anya benyúlt a pénztárcájába, és kivette a borítékot,
odaadta a testvéreimnek, majd sorban adtuk tovább, míg az adomány a
gyűjtődobozba került. Amikor összeszámolták a pénzt, a lelkészünk
bejelentette, hogy kicsit több, mint 100 dollár gyűlt össze. A
misszionárius nagyon izgatott lett. Nem várt ekkora összeget egy kicsi
gyültől. Megköszönte az adományt, majd azt mondta: "kell, hogy legyen
ebben a gyülekezetben néhány gazdag ember". Ez a kijelentés hirtelen
felrázott minket. Nekünk 87 dollárunk volt benn abban a "kicsit több,
mint 100 dollár"-ban. Mi voltunk a gazdag család a gyülben. Nem úgy
mondta-e a misszionárius? Ettől a naptól újra gazdag lettem. Mindig
emlékeztetem magam, milyen gazdag vagyok, mert nekem van Jézusom...
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kapcsolódó hírek:
A tanitó tanitása.
Mit írnál a lapra?
Szól-e még Isten?
Hideg kezek